Van egy ontológiai paradoxon a képzőművészet tanításában: a legfontosabb vonalak azok, amik végül gyakran láthatatlanok maradnak.
Egy portrérajz esetében gyakori tapasztalat, hogy bár a felszínen a részletek kidolgozottak, az árnyékok puhák, az összhatás mégis valahogy idegen marad. Valami hiányzik. Ekkor születik meg a felismerés, ami bár fájdalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen: a „hiba” a mélyben, az alapokban rejtőzik.
Hajlamosak vagyunk túlértékelni a részleteket, mind a rajz – és az embert lét szempontjából is. Nehezen vesszük észre, hogy a vázlat bár nem díszes, mégis az tartja meg az egészet. Csendesen, de határozottan biztosítja a koherenciát.
Különös ez a párhuzam a rajzi szerkezet és az emberi létezés között: Sokszor veszünk el a „textúrákban” – a napi teendők sűrűjében, a külsőségekben, a felszíni konfliktusok kezelésében. De hol marad a tartószerkezet vizsgálata?:
- Vajon van-e bizalom a kapcsolatok mélyén?
- Van-e valódi, tiszta szándék a döntések mögött?
A fejlődés nem biztos, hogy azt jelenti, hogy még többet teszünk hozzá a felszínhez. Néha azt jelenti, hogy vissza kell bontani mindent az alapokig. Ez nem kudarc, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy a létezést ezúttal stabilabb tengelyre építsük.
Amikor úgy tűnik, szétcsúsznak a dolgok, érdemes a részletek csiszolása helyett hátralépni, és feltenni a kérdést: Hol van a tengely? Mi az alap, amire építettem? Mi a „miért”, és annak a „miértje”…?
Számodra mi jelenti a stabilitást, az alapot?
