Szeretem ezt az év végi időszakot a tengerparton. Nincsenek turisták, bezárnak az éttermek, leponyvázzák teraszaikat és elvonulnak pihenni. Van a közelünkben egy turista kikötő is, ahová folyamatosan érkeznek a luxushajók egészen november közepéig. Amikor a terminálokat kezdik szétszedni ilyenkor, azokat, ahol nyáron hatalmas kamionokkal töltötték fel az élelmiszerkészleteket, a targoncák pedig kis hangyákként szorgosan hordták be az árut a hajó belsejébe, akkor már tudom, most pihenni fogunk egy kicsit.
A tenger is elkezdi a pihenés előtti nagytakarítást. Kihozza nekünk a partra mindazt, amire nincs szüksége. Séta közben érdekes világ tárul elém abból, mi mindent hagytak itt az utazók a tengernek: homokozós játékok, üdítős flakonok, paradicsomos ládák egy áruszállító hajóról, és ma előkerült még egy magányos strandpapucs is. Tisztul a tenger, pihenni vágyik.
A távolba nézek a parton, s megfogalmazódik bennem a kérdés: Szoktunk mi emberek is időnként ilyen belső nagytakarítást csinálni?
A tengerparton heverő törmelékeknek lehet az üzenete, hogy ami egyszer feleslegessé válik, előbb-utóbb utat talál kifelé. Nem a rendetlenség bizonyítékai ezek, hanem emlékeztetők arra, hogy a változás mindig apró lépésekben kezdődik; a tenger hullámai küldik ki napról napra apránként a limlomokat.
Most gondoljunk bele picit mélyebben is: A tisztulás valójában nem az elengedésről szól, hanem arról, hogy visszatérünk ahhoz, akik valójában vagyunk. A lelassulás valamit bent megállít és párhuzamosan megnyit. Megnyitja azokat a részeinket, amelyek addig a zajban talán észrevétlenül maradtak.
Érdemes tehát megállni egy kicsit, és feltenni magunknak a kérdéseket: Mi az, amit csak megszokásból hordozunk magunkban? Mi az, ami nálunk egy partra vetett faág, már nincs funkciója, de a sodrás mégis viszi magával?
Mi az, amire figyelünk mostanában, és az vajon tényleg fontos? Biztos, hogy hagynunk kell, hogy a mi kis belső targoncáink csak hordjanak befelé mindenféle holmit, információkat, ingereket, feladatokat?
Mit sodorna partra a mi belső tengerünk, ha végre elkezdhetne pihenni? Egy gondolatot, egy döntést, vagy félelmet?
Hol érezzük most azt, hogy gyorsabban élünk, mint ahogyan igazán jelen tudunk lenni? Milyen lenne az a ritmus, ami a miénk?
Mit jelentene nekünk a pihenés, mint működés, és nem, mint passzivitás? Mit jelentene, ha a pihenés nem „nem csinálás” lenne, hanem úgy fognánk fel, mint egyféle tisztább látás?
A legjobb kérdést a végére hagytam: mi lenne az első apró dolog, amit ma ki tudnál tenni magadból a „partra”? 😊
A Dr. Kollár József-Kollárné Déri Krisztina Vízen járni című híres könyvében világosan leírja, hogy a “lehetséges jövők közötti választás során megalkotjuk önmagunkat.”
Ehhez az első feladatunk az, hogy visszaállítsuk a hozzáférést önmagunkhoz. Ehhez pedig fontos a lassítás. Azzal, hogy lassítunk, tulajdonképpen rálátást szerzünk arra, mi visz előre és mi az, ami csak zaj.
Szakemberként ebben szeretnék most Neked 3 fontos lépéssel segíteni:
1. Tudatosítás: mi van most a tengeredben?
Nem kell szépíteni, nyugodtan nézz szét őszintén odabent.😊 Az első szemeteskuka lista gyakran hasonló dolgokat tartalmaz, mint: túl sok inger, túl sok mások igénye, túl sok félbehagyott szál, túl sok megfelelés, túl kevés szabad levegő.
Ez nagyon fontos lista és általa a felismerés, de még nem tartunk a változásnál, nézzük tovább.
2. Szelekció: mi maradjon, mi menjen?
Itt fel kell tenni azokat a kérdéseket, mint például mi szolgálja az életemet és mi az, ami csak az energiámat viszi. Ami ennél a kérdésnél nem visz előre, az sajnos nem hasznos, még akkor sem, ha megszoktuk. Küldd ki a partra.
3. Döntés: hova lépsz tovább?
Takarításkor a tisztulás folyamatában helyére kerülnek bizonyos dolgok, talán érezzük is az önmagunkhoz való jobb visszakapcsolódást.
Amikor tisztább lesz a tér, tisztábban is látod a kérdéseket. Akár feltehetjük magunknak azt a kérdést is, hogy most már így esetleg milyen döntést hozok meg másképp?
A tisztább térben még tudatosan és átgondoltan dönteni is tudunk ahelyett, hogy a tenger sodrása csak úgy vinné a dolgainkat.
Amikor a tenger télen kiüríti magából, amit nem tud vagy nem akar tovább hordozni, akkor nem gyengébb lesz, hanem működőképesebb. A saját ritmusa szerint kezd élni és energiát gyűjt a megújulásához.
Ez nálunk is pont így van. A lassítás nem veszteség, hanem stratégia. A pihenés pedig nem passzivitás, hanem hozzáférés önmagunkhoz. A rendrakás nem szimbolikus cselekvés, hanem ontológiai döntés arról, hogy milyen gondolatoknak, milyen ritmusnak engedünk teret a saját belső világunkban.
Egy gyönyörű gondolattal szeretném zárni ma ezt a témánkat. Emlékszel Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művében, amikor a róka azt mondja a kis hercegnek: “Felelős vagy a rózsádért.”
A Derűterápia egyik fontos alapvetése is pontosan az, a fentieket megerősítve, hogy felelősek vagyunk a gondolatainkért.
Ez nem azt jelenti, hogy mindent feszülten kontrollálnunk kell, de azt mindenképp, hogy vegyük észre mennyi mindent akarnak behordani a kis targoncák, és nyugodtan döntsünk szabadon arról, mit engedünk be, mihez hogyan viszonyulunk és a belső takarításkor az utazók strandpapucsait nyugodtan dobáljuk ki mi is.
Jó lassulást kívánok Neked! 🙂
