Van egy gyönyörű, különös növény a kertben, amit „végzet fájának” hívnak.
Nyár végén megjelennek rajta a fehér bimbók, amelyek hamar illatos, fehér, csillagszerű virágokká nyílnak.
Ezek aztán bezárulnak, hogy végül újra kibomoljanak — immár magenta csillaggal körülölelt, kék bogyós termésként.
Micsoda körforgás!
S ami még érdekesebb, hogy ezek a szakaszok egyszerre is jelen lehetnek a fán.
Mintha egyetlen pillanatban szeretné megmutatni az élet teljességét: a kezdetet, a kiteljesedést és az átalakulást.
És belegondolva: a mi végzetünk is ez az ismétlődő kibontakozás, virágzás és formaváltás — hogy valami új is helyet kaphasson.
Antropomorf egy fa ez…
S ha elfogadjuk üzenetét, rádöbbenhetünk, hogy nem lesz jó, ha linearitásban gondolkodunk.
Itt jön képbe az ontológiai coaching, hisz épp erről szól:
megtanulni látni, hogy nem kell eldönteni, „melyik fázisban vagyunk”.
Van, ami még csak ébredezik, van, ami a csúcson ragyog, és van, ami már lassan formát vált.
Ezek mind mi vagyunk.
A végzet fája arra emlékeztet, hogy a lét nem megoldandó feladat, hanem megtapasztalható folyamat — ahol a múlt, a jelen és a jövő folyamatosan átszövik egymást.
És ha ezt megtanuljuk látni, már nem a sorsot követjük, hanem saját új szirmaink kibomlását segítjük.
