Avagy ki mondta, hogy veled van a baj? – A túlzott önkritikáról
Előfordult már veled, hogy egy rosszul sikerült beszélgetés után legszívesebben visszaküldted volna magad a gyártónak?
„Miért vagyok ilyen gyáva, hogy még magamért sem tudok kiállni?”
„Miért kell nekem mindig mindent elrontanom?”
„Másoknak ez miért megy olyan könnyen? Velem mi a baj?”
„Miért kell mindig mindenkinek megfelelnem? Ennyire nincs saját akaratom?”
Ismerős valamelyik?
A túlzott önkritika egyik csapdája, hogy egy rosszul sikerült helyzetből máris az egész személyiségünkre vonunk le következtetést. Egyetlen hibából könnyen lesz „én már csak ilyen vagyok”, pedig a kettő között elég nagy az ugrás.
Egy kellemetlen helyzet, egy elhibázott döntés vagy egy vita után néha meglepően gyorsan jutunk arra a következtetésre, hogy velünk van valami baj. És már soroljuk is, miben kellene fejlődnünk. Legyünk határozottabbak, türelmesebbek, magabiztosabbak, kevésbé érzékenyek.
Mintha egy állandó felújítás alatt álló projekt lennénk, ahol mindig akad valami javítanivaló.
De honnan tudjuk, hogy amit meg akarunk változtatni magunkban, az tényleg hiba?
Ki határozza meg, hogyan kellene működnöd?
Ha érzékenyen reagálsz valamire, túl érzékenynek tartod magad. Ha nem szólalsz meg egy vitában, gyávának. Ha viszont kiállsz a véleményed mellett, utólag azon rágódsz, nem voltál-e túl erőszakos.
Szinte bármit csinálunk, találhatunk benne valamit, amiért később megróhatjuk magunkat.
Mintha létezne egy ideális változatunk, aki mindig pontosan tudja, hogyan kell viselkednie. Mikor szólaljon meg, mikor hallgasson, mikor engedjen, és mikor álljon ki magáért. Természetesen mindezt kellő magabiztossággal, érzékenységgel, határozottsággal, és lehetőleg úgy, hogy közben senkit se bántson meg.
Elég magasra tettük a lécet, igaz?
De vajon honnan származik ez az elképzelés? Ki mondta, hogy ilyennek kellene lennünk?
A szüleink? A tanáraink? Egy korábbi kapcsolatunk? Vagy mi magunk vontunk le valamilyen következtetést egy régi tapasztalatból?
Vannak elvárások, amelyeket olyan régen hordozunk magunkkal, hogy már eszünkbe sem jut megkérdőjelezni őket.
Amikor az önismeret önellenőrzéssé válik
Az önfejlesztésnek ma szinte végtelen eszköztára van. Könyvek, podcastok, tréningek, módszerek és gyakorlatok ígérik, hogy segítenek jobban megérteni önmagunkat.
Én kifejezetten szeretek az emberi viselkedésről, gondolkodásról és döntésekről olvasni. Izgalmas felismerni olyan összefüggéseket, amelyekre korábban nem is gondoltam.
De van ennek egy furcsa mellékhatása is.
Minél többet tudunk az emberi viselkedésről, annál több mindent kezdhetünk hibaként felismerni saját magunkban.
Rájövünk, hogy bizonyos helyzetekben szorongunk, és máris azt keressük, hogyan szüntethetnénk meg. Felismerjük, hogy fontos számunkra mások véleménye, és elhatározzuk, hogy ezen változtatni fogunk. Észreveszünk egy visszatérő viselkedésmintát, és rögtön szeretnénk megszabadulni tőle.
Így aztán az önismeretből könnyen egy véget nem érő hibakeresés lesz.
Pedig amikor felfedezünk magunkban valamit, amivel korábban nem voltunk tisztában, még semmit sem tudunk arról, hogy szükséges-e változtatnunk rajta.
Miért ugrunk akkor olyan gyorsan a megoldásra, mielőtt egyáltalán megértettük volna a problémát?
Lehet, hogy rossz kérdést teszel fel magadnak?
Képzeld el, hogy a munkahelyeden ismét elvállalsz egy feladatot, pedig már így is alig győzöd a munkát.
Hazafelé dühös vagy magadra.
„Már megint nem tudtam nemet mondani. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?”
És ezzel tulajdonképpen már el is döntötted, hogy mi a probléma. A határozatlanságod.
Pedig érdemes lenne megnézni, mi történt valójában.
Miért mondtál igent? Féltél a következményektől? Fontos neked, hogy megbízhatónak tartsanak? Korábban konfliktusod volt abból, ha visszautasítottál valamit? Vagy egyszerűen olyan gyorsan kellett válaszolnod, hogy végig sem gondoltad, mit vállalsz?
És mi a helyzet a munkahelyeddel? Mennyire természetes ott, hogy valaki nemet mondhat egy újabb feladatra?
Ezekre a kérdésekre egészen különböző válaszok születhetnek.
Lehet, hogy valóban szeretnél határozottabban fellépni. De az is kiderülhet, hogy a döntésed sokkal inkább a körülményekről, a kapcsolataidról vagy egy korábbi tapasztalatodról szólt, mint a személyiséged valamiféle hiányosságáról.
Egyetlen esetből könnyen általános következtetést vonunk le magunkról. Aztán ez a következtetés lesz a magyarázatunk a következő hasonló helyzetre is.
„Persze, hogy megint igent mondtam. Én már csak ilyen vagyok.”
És ezzel el is intéztük.
Mit tekintesz igazságnak önmagadról?
Az ontológiai szemléletű coachingban engem különösen érdekel, ahogyan az emberek saját magukról beszélnek.
„Én ilyen vagyok.”
„Nekem ez sosem ment.”
„Mindig mindent túlgondolok.”
Ezeket a mondatokat sokszor tényként kezeljük. Pedig érdemes lenne megvizsgálni, milyen tapasztalatokra épülnek, és mennyire állják meg a helyüket ma.
Ha gyerekként gyakran hallottad, hogy túl érzékeny vagy, előfordulhat, hogy felnőttként is ezzel magyarázod az érzelmi reakcióidat. Ha valamiben többször kudarcot vallottál, könnyen hiheted azt, hogy neked ahhoz egyszerűen nincs tehetséged.
A régi tapasztalatainkból történeteket alkotunk magunkról. Idővel olyan megszokottá válhatnak, hogy már fel sem merül bennünk: esetleg másként is értelmezhetnénk őket.
A coachingban ezért szeretem azokat a pillanatokat, amikor egy-egy magától értetődőnek tartott kijelentés mögé nézünk.
Honnan tudod, hogy ilyen vagy?
Mindig így volt?
Volt már olyan helyzet, amikor egészen másként viselkedtél?
Egy ilyen beszélgetésből persze nem derül ki varázsütésre, hogy minden korábbi elképzelésünk téves volt. De előfordul, hogy amit addig személyiségjegynek, sőt megváltoztathatatlan tulajdonságunknak tartottunk, arról kiderül, hogy csak bizonyos helyzetekben igaz ránk.
Ez pedig elég sokat számíthat abban, hogyan tekintünk magunkra.
És ha tényleg van min változtatni?
Persze, hogy van. Mindannyiunknak vannak olyan szokásai, reakciói és döntései, amelyek nehézséget okoznak nekünk vagy másoknak. Van, amikor rosszul bánunk valakivel, elkerülünk egy konfliktust, vagy újra és újra belemegyünk egy helyzetbe, amelyből szeretnénk kiszállni.
Ezekért felelősséget kell vállalnunk, és sok esetben változtatnunk is kell.
Csakhogy attól, hogy egy viselkedésünkön szeretnénk változtatni, még nem kell az egész személyiségünket hibásnak tekintenünk.
Ha például rájössz, hogy nehezen mondasz nemet, dolgozhatsz azon, hogy ezt másként csináld. Közben viszont azt is megértheted, hogy miért olyan fontos számodra mások elégedettsége, vagy mitől tartasz, amikor valakinek csalódást okozol.
Szerintem sokkal érdekesebb így közelíteni egy problémához, mint újabb és újabb hibákat keresni magunkban.
És néha az is kiderülhet, hogy amin változtatni akartunk, az egyáltalán nem szorul javításra.
Mi lenne, ha most nem akarnál jobb lenni?
Mi lenne, ha egy rövid időre félretennéd azt a kérdést, hogy milyennek kellene lenned?
Csak megnéznéd, mit gondolsz magadról, és miért éppen azt.
Lehet, hogy rájössz, valamin tényleg szeretnél változtatni. De az is előfordulhat, hogy egy régi elvárásnak próbálsz megfelelni, amelynek az eredetére már nem is emlékszel.
Éppen ezt szeretem az önismeretben. Hogy nem tudhatjuk előre, hova jutunk egy-egy kérdéssel. Néha egészen mást találunk, mint amit kerestünk.
Az önismereti coachingban számomra az egyik legizgalmasabb dolog, amikor egy beszélgetés során olyan meggyőződéseinkre kezdünk ránézni, amelyeket addig eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni.
Egy jó kérdés olykor egészen váratlan helyre vezet. Ráébredhetünk, hogy amit évek óta a személyiségünk hibájának tartunk, az valójában egy régi tapasztalatból született következtetés. Vagy hogy a változás, amelyre annyira vágyunk, elsősorban valaki más elvárásainak való megfelelésről szól.
Egy jó kérdés olykor egészen váratlan helyre vezet. Ráébredhetünk, hogy amit évek óta a személyiségünk hibájának tartunk, az valójában egy régi tapasztalatból született következtetés. Vagy hogy a változás, amelyre annyira vágyunk, elsősorban valaki más elvárásainak való megfelelésről szól.
Egy jó kérdés olykor egészen váratlan helyre vezet. Ráébredhetünk, hogy amit évek óta a személyiségünk hibájának tartunk, az valójában egy régi tapasztalatból született következtetés. Vagy hogy a változás, amelyre annyira vágyunk, elsősorban valaki más elvárásainak való megfelelésről szól.
Egy jó kérdés olykor egészen váratlan helyre vezet. Ráébredhetünk, hogy amit évek óta a személyiségünk hibájának tartunk, az valójában egy régi tapasztalatból született következtetés. Vagy hogy a változás, amelyre annyira vágyunk, elsősorban valaki más elvárásainak való megfelelésről szól.
Miben segíthet az önismereti coaching, ha túl szigorú vagy magaddal?
Az önismereti coaching során megvizsgálhatod, honnan erednek az önmagaddal szembeni elvárásaid, milyen tapasztalatokra épülnek a rólad alkotott ítéleteid, és mennyire érvényesek ma. Egy coach kérdései segíthetnek észrevenni olyan összefüggéseket, amelyeket a megszokott gondolkodásodban eddig nem vettél észre.
A coaching lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit eltávolodjunk a megszokott gondolatainktól. Egy kívülálló, figyelmes beszélgetőtárssal könnyebb lehet észrevenni azokat az ellentmondásokat, visszatérő mintákat vagy eddig figyelmen kívül hagyott szempontokat, amelyek felett egyedül újra és újra átsiklunk.
És néha már az is komoly felismerés, ha kiderül, hogy amit eddig meg akartunk javítani magunkban, azzal tulajdonképpen semmi baj nincs.
Úgyhogy mielőtt legközelebb nekiállnál kijavítani magadban valamit, érdemes feltenned egy kérdést:
Ki mondta egyáltalán, hogy javításra szorulsz?
Ha foglalkoztat, hogyan alakultak ki az önmagadról alkotott elképzeléseid, vagy szeretnél egy visszatérő élethelyzetedre más szemszögből ránézni, egy önismereti coachingbeszélgetés jó alkalom lehet erre.
A CoachOrizon csapatában különböző szemléletű coachokkal találkozhatsz. Ismerj meg bennünket, és válaszd azt, akivel szívesen gondolkodnál együtt!
